Tizenhetedik éve dolgozik a győri kórházban, a Belgyógyászat – Gasztroenteorológia Osztályon kezdett, majd lábműtétje után más munkát kellett vállalnia. Ma mégis a frontvonalban teljesít szolgálatot: a járóbetegellátásra érkezők elsőként vele találkozhatnak. Mester Gabriella betegirányítóval, a kórházi információs pontok működéséről, fontosságáról, az emberek lelkéről és sok egyéb másról beszélgettünk.
Hogyan került az egészségügyi pályára?
– A kétezres évek elején költözés miatt munkahelyet kellett váltanom, így jelentkeztem a kórházba, és szerencsémre felvettek az I. Belgyógyászat - Gasztroenterológiára, amit nagyon gyorsan megszerettem. Abban az időben prof. dr. Rácz István főorvos úr volt az osztályvezető, és nagyszerű közösségbe kerültem. Még a COVID érkezése előtt lábműtéten estem keresztül, így azután valami könnyebb, kevesebb talpalással járó munkát kellett kérnem. Tombolt a vírus, így a lehető legnehezebb időszakban kerültem a betegirányításra.
Mi a feladata a kórházi betegirányítónak?
– Kórházunkban összesen három információs pont van. Kollégáimmal legjobb tudásunk szerint itt igyekszünk útbaigazítani a szakrendelésre érkező betegeket. Ez napi átlag háromezer járóbeteg esetében nem mindig egyszerű feladat. Az idősebbek sokszor komoly paksamétával érkeznek, papírjaikat végig bogarászva kell elmagyaráznunk a szakrendelések felkeresési sorrendjét: hova menjen először, milyen vizsgálatokra lesz szüksége stb. Sok esetben kísérőnek is szegődünk, főként, ha valaki először jár intézményünkben. Mivel centrumkórház vagyunk ez elég gyakori eset.
Mennyire könnyű kezelni az érkező betegeket?
– Mindenekelőtt mi egy kórház vagyunk. Ide senki nem jókedvében jön, beteg, ezer baja van, meg van ijedve, fél és egyáltalában nem mosolyog. Ez nem is csoda. Az épületben velünk találkozik először, így nagyon nem mindegy, hogyan szólunk hozzá, mennyire nyugtatjuk meg, érezzük át helyzetét. Megnyugtató segítséget, támaszt kell nyújtanunk neki. Mindezt természetesen nagyon gyorsan, mondhatni azonnal. Azt gondolom, az esetek legnagyobb többségében sikerül megtalálnom a megfelelő hangot az emberekkel. Nagyon szeretem a gyerekeket, nekik mindig kijár egy-egy bátorító, megnyugtató szó. Egy esetben egy beteg vagy hozzátartozó várakozott az információs pont melletti széken, és hallgatta, ahogy sorra útbaigazítom az érkezőket. Mielőtt hazaindult, hozzám fordult, és ezt mondta: „Én ilyen kedves emberrel még sosem találkoztam.” Elmondhatom, hogy sokan hálásak a hasznos információkét, amit kifelé menet nem mulasztanak el megköszönni. „Reménykedtem, hogy ma maga van” vagy „Igaza volt, angyalom.” – ilyet is sokszor kapok. Talán ez az igazi szépsége a mi munkánknak.
A kórházi betegellátási rendszert nem mindenki érti, fogadja el feltétlenül. Velük hogyan boldogul?
– Ha valaki időpontra érkezik, sokszor azt gondolja, hogy azonnal fogadják. Ez nincs így. Ahogy a postán, bankban vagy a mobilszolgáltatónál, úgy itt is sorszámot kapnak a betegek, és az alapján szólítják őket a szakrendelésen. A fiatalabbaknak külön applikáció segíti az időpontfoglalást – ezt sokszor mutatom is nekik – az idősebbeknek már elérhető az országosan ingyenesen hívható 1812-es telefonszám, ami komoly segítség nekik.
Mit csinál egy betegirányító amikor csak önmagát irányítja?
–Az emberi kapcsolatok kórházon kívül, a magánéletben is nagyon fontosak, így szabadidőmben rendszerint barátaimmal találkozom. Ezen felül szívesen szörfölök a neten, de nagyon szeretem a jó könyveket és imádok színházba járni. Közben persze vigyázok a jókedvemre, ami naponta átsegít a nehezebb helyzeteken.
