A gyermekintenzív osztály világa nemcsak szakmai tudást, hanem kivételes lelki erőt is kíván. Itt a legkisebbek életéért folyik a küzdelem – sokszor a láthatatlan határokat feszegetve.
Dr. Szabó Viktóriával, a Győr-Moson-Sopron Vármegyei Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház Gyermek Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályának szakorvosával beszélgettünk hivatásról, döntésekről, lelki terhekről – és arról, mi ad erőt akkor is, amikor minden másodperc számít, akár a kórház falain belül, akár egy mentőautó hátsó ülésén.
Hogyan született meg Önben a gyermekintenzív ellátás iránti elhivatottság?
Már egészen kicsi koromtól tudtam, hogy gyermekorvos szeretnék lenni. Már az egyetemet is ezzel a céllal kezdtem el. Az intenzív ellátás és a prehospitális, vagyis mentőszolgálati terület iránti érdeklődésem később, a gyermekgyógyászati szakképzésem alatt alakult ki. Az egyetemi gyakorlatomat a jelenlegi osztályomon végeztem, és gyakorlatilag itt is ragadtam.
A gyermekmentés ehhez hogyan kapcsolódott?
A mentőzés 2012-ben került az életembe. A Magyar Gyermekmentő Alapítványnak van egy gyermekmentő autója, amely már több mint 15 éve működik Győrben. Bár már korábban is biztattak rá a kollégák, végül 2015-ben kezdtem mentőorvosként dolgozni.
A Gyermekmentő Alapítvány elnöke gyakran mondja: a gyermekmentő autó a gyermekintenzív osztály „kinyújtott karja”. Akkor működik igazán jól, ha a két terület egységként tud működni.
Van egyáltalán „átlagos nap” egy ilyen osztályon?
Nem igazán. A napjaink nagyon változatosak és gyakran kiszámíthatatlanok. Van, hogy tele van az osztály kis betegekkel, és egy perc nyugtunk sincs, de persze vannak nyugodtabb időszakok is. A nap jellemzően egy referálóval indul: megbeszéljük, kik kerülnek műtőbe, kik maradnak az osztályon, illetve kiket látunk el ambulánsan.
Ez igazi csapatmunka – ugyanúgy nélkülözhetetlenek hozzá az ápolók, a gyógytornászok, a takarítók, mint az orvosok.
A gyerekek pedig sokszor meglepően jól bírják a terhelést: mivel nincsenek társbetegségeik, gyorsabban regenerálódnak, mint a felnőttek, és sokkal többet elbír a szervezetük.
Miben más a munka egy mentőautóban, mint a kórházban?
Teljesen más a háttér. A kórházban minden rendelkezésre áll, a mentőautóban azonban sokkal korlátozottabbak a lehetőségeink. Az az autó, amellyel én dolgozom, kétszemélyes: egy orvos és egy mentőtechnikus – aki egyben a sofőr is – látja el a beteget.
Súlyos állapotú gyermek esetén sokszor ketten vagyunk mindenre, amíg meg nem érkezünk a kórházba. Ez hatalmas felelősség, és nagyon gyors, pontos döntéseket igényel.
Van olyan eset, amely különösen megmaradt Önben?
Évente legalább egyszer van olyan eset, amely mélyebb nyomot hagy bennünk – például, ha hosszabb időn át kezelünk egy kis beteget, vagy egy súlyos betegségből sikerül felépülnie, és végül hazamehet. Ezek mindig különleges pillanatok.
Milyen esetek a leggyakoribbak az intenzív osztályon – különösen nyáron?
Az osztályra főként akut állapotú gyerekek kerülnek: például vérmérgezéssel, szeptikus állapotban, légzési elégtelenséggel, vagy több szervet érintő sérüléssel (polytrauma).
Nyáron a balesetek száma is megnő: gyakoriak a koponyasérülések, e-rolleres, trambulinos és gyalogos balesetek. A gyerekek ilyenkor kint vannak, mozognak, ami természetes – de sajnos sokszor nem viselnek megfelelő védőfelszerelést, és előfordul, hogy egy rolleren többen is utaznak. Ezek gyakran felelőtlenségből eredő sérülések.
Mit tanácsolna a szülőknek, hogy megelőzhetőek legyenek ezek a helyzetek?
Elsősorban azt, hogy mindig figyeljenek oda a gyerekre – főleg a kisebbekre, mert nagyon gyorsan megtörténhet a baj. Fontos a bukósisak és egyéb védőfelszerelések használata biciklizésnél, rollerezésnél, görkorcsolyázásnál. Fürdés közben soha ne hagyjuk őket felügyelet nélkül – még a legsekélyebb vízben sem. A karúszó nem szégyen, hanem életmentő eszköz.
A háztartási vegyszereket, gyógyszereket, elemeket mindig elzárva, a gyerekektől elérhetetlen helyen tartsuk.
Az olajos magvakat – például mogyoró, dió – érdemes minél későbbre halasztani a gyermek étrendjében, mert könnyen félrenyelhetik, és ezek elakadhatnak a légutakban. Sokszor nem is okoznak azonnal panaszt, de idővel súlyos szövődményekhez, például tüdőgyulladáshoz vezethetnek.
Hogyan lehet feldolgozni ennek a munkának az érzelmi terheit?
Ez talán a legnehezebb része. Bár szerencsére kevesebb a haláleset, mint a felnőttellátásban, azok sokkal jobban megviselnek bennünket – hiszen itt gyerekekről van szó.
Ilyenkor nagyon fontos, hogy meg tudjuk osztani egymással az élményeket, át tudjuk beszélni a nehéz helyzeteket a kollégákkal. És persze kell egy hobbi, ami segít kikapcsolni, feltöltődni. Valahogy le kell vezetni azt a sok feszültséget, amit ez a hivatás magával hoz.
Az elhivatottság, ami nem tanulható – csak érezhető.
Dr. Szabó Viktória munkája jól példázza, hogy az orvosi hivatás sokkal több, mint tudás és tapasztalat: ez a fajta szolgálat szívből fakad. Legyen szó kórházi beavatkozásról vagy egy életmentő út során a mentőautóban, ő és kollégái minden helyzetben azért dolgoznak, hogy esélyt adjanak – az életre, a gyógyulásra, a hazatérésre. És bár a háttérben maradnak, munkájuk jelentősége felbecsülhetetlen.
Ehhez a hivatáshoz nemcsak szakmai tudásra és lelki erőre van szükség, hanem biztos háttérre is – Viktóriát minden nap hazavárja hároméves kislánya, akinek ölelése, valamint a család támogató jelenléte nélkül ez a munka elképzelhetetlen volna.
Szolgálat közben
