Az 1956-os forradalom és szabadságharc a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Október 23-án egyaránt emlékezünk a forradalom kitörésére és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napjára. Megemlékezésünk ma azokról a hősökről szól, akik ’56 viharos időszakában gyógyító munkájuk mellett emberségből és hazafiságból is példát mutattak.
A forradalmi „lyukas” zászló története
Emblematikus történet kapcsolódik az 1956-os forradalomhoz, amely a budapesti Péterfy Sándor Utcai Kórházban esett meg: az ott dolgozó ápolónő az utcán vonuló forradalmi tömeggel szimpatizálva egy, még Rákosi-címerrel varrt nemzeti zászlót lobogtatva állt ki a kórház ablakába. A felvonulók azonnal kiszúrták a „hibát”, és hangosan kérték az ápolónőt, hogy vágja ki a címert a zászló közepéből. Így született meg az ’56-os forradalom máig legfontosabb szimbóluma.
Az egészségügyi dolgozók szerepe a forradalomban rendkívül fontos volt, hiszen a harcok idején a sebesültek ellátásának központjai lettek a kórházak, ahol az egészségügyi dolgozók önzetlenül segítették embertársaikat.
Húszezer honfitársunkat kezelték az önkéntesek
A Központi Statisztikai Hivatal folyóirata 1990-ben hozta nyilvánosságra egykor „Szigorúan bizalmas" jelentését. Eszerint „Az állami egészségügyi szolgálat 1956. október 23-tól az december 31-ig közel 20 000 harci cselekmény következtében megsérült személyt részesített ellátásban. A kezelt sebesültek 61 %-a kórházi ápolásra szoruló fekvőbeteg volt. A kórházban ápoltak 8%-a meghalt." A jelentés vizsgálta a halálozások területi alakulását, amely szerint az 1956. október 23. és 1957. január 16. közötti időszakban „az október 23-ai és az azt követő eseményekkel kapcsolatban" Budapesten 1945, vidéken 557 volt az elhunytak száma.
Budapesten nemcsak a kórházakban volt teltház
A Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban őrzött - a Belügyminisztérium Országos Rendőrkapitányságának 1957. december 8-án készített kimutatása alapján fővárosi kórházak, klinikák, rendelőintézetek, valamint az ideiglenesen berendezett vöröskeresztes intézmények és segélyhelyek 1956. október 23-tól november 21-ig összesen 11 449 sebesültet láttak el, ebből meghalt 559 fő. A Fővárosi Temetkezési Vállalat körülbelül 1200 halottat temetett el.
Egy orvostanhallgató a mártírok között
Tóth Ilona orvostanhallgató tragikus sorsa, mártírhalála ’56 egyik legmegrázóbb fejezetévé vált.
A forradalom kitörésekor Tóth Ilona a Budapesti Orvostudományi Egyetemen tanult. A harcok idején a Péterfy Sándor Utcai Kórház egészségügyi ellátását szervezte, ahol több sebesültet is ellátott. Ezekben az időkben orvosi tevékenysége mellett a szabadságharcosok élelmiszer- és gyógyszerellátásában is segédkezett.
A forradalom brutális leverése után Tóth Ilonát 1957 januárjában letartóztatták. Azzal vádolták, hogy részt vett egy kommunista ügynök embertelen kínzásában és meggyilkolásában.
Tóth Ilona pere a Nagy Imre-per utáni második legnagyobb nyilvánosságot kapó ügy lett, és sajnos ugyanúgy végződött. 1957. június 28-án halálra ítélték és még aznap kivégezték. Mindössze 24 éves volt.
Tóth Ilona orvostanhallgatót 1990-ben rehabilitálták, ma mártírként tekintünk rá. Emlékét szobrok, emléktáblák és utcanevek őrzik, története ’56 egyik legnyomasztóbb, egyben leghősiesebb fejezetének tekinthető.