Pozsgai Márta, a Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház ápolási osztályának vezetője. Fotó: NG
Rangos állami elismerést kapott Pozsgai Márta az ápolási osztály vezetője
Pozsgai Márta, a Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház ápolási osztályának vezetője igazán izgalmas márciust tudhat maga mögött. A hónap elején, március 4-én az ápolási osztály átköltözött a Zrínyi utcából a Híd utcába, március 15-e alkalmából pedig a Belügyminisztériumban átvette a munkáját díjazó Magyar Ezüst Érdemkeresztet.
- Alig egy hónapja költözött át az ápolási osztály a Híd utcába. Mik az első tapasztalatok?
- Sokkal kisebb helyen, kevesebb ágyszámmal működünk.. Az épület újabb, mint a Zrínyi utcai, de az sokkal tágasabb volt. Az ápolási osztályra olyan betegeket veszünk fel, akikkel már gyógyító tevékenységet nem folytatnak, ápolásra szorulnak, de az otthon, a család ezt nem tudja vállalni. Ahogy öregszik a társadalom, egyre nagyobb igény van az ilyen típusú osztályokra, illetve a szociális otthonokra. Betegeink egy része, előzetes állapotfelmérés után kerül át a szociális rendszerbe. Mi szervezetileg a kórházhoz tartozunk, és nagyon jó a kapcsolat a kórházi doktorokkal, kórházi osztályokkal, bármikor tudunk segítséget kérni, és ezt ki is használjuk a betegeink érdekében.
- Elég régóta vezeti az ápolási osztályt. Vett észre változásokat társadalmi szinten az elmúlt években? Fokozottan jelentkezik az elöregedés? Többen kerülnek be?
- Nem biztos, hogy többen kerülnek felvételre, mert az ágyszám adott. Sőt, nálunk az elmúlt években csökkent is. Inkább azt tapasztalom, hogy az emberek nem gondolkodnak előre. Senki nem gondol arra, a hogy idős szülei, amikor még jó egészségnek örvendnek mi történik, ha bekövetkezik egy baleset, betegség, nem fognak a életük végéig ugyanilyen állapotban lenni.. Azt kell tudatosítani, hogy az időben beadott elhelyezési kérvény akár szociális otthonba vagy az ápolási osztályra az nem a szülők elhanyagolását jelenti, hanem éppen a gondoskodást, szakemberre bízták, ellátást kap. Ennek nem kellene szégyennek lenni. . Nagyon szép, ha egy család otthon tudja ápolni a szeretteit, de ezt kevesen tehetik meg.. Ilyenkor az a gondoskodás, ha megfelelő intézményt találnak, ahol rendszeresen látogatják és a beteg nem érzi elhagyatottnak magát.
Jelenleg is értesítjük a hozzátartozókat, ha rosszabbodik a betegünk állapota, felajánljuk a lehetőséget, hogy elbúcsúzzanak tőle.
. Sokkal nehezebb egy idős, dementálódott beteggel otthon, mint egy gyerekkel. Mert a gyerek megtanulja a szabályokat, az idős elfelejti. Ráadásul nagyon nehéz a kommunikáció egy olyan emberrel, aki nem fogadja el, hogy megmondják neki, hogy mit tehet, vagy nem tehet meg.
- Az elhelyezéssel kapcsolatban is ugyanez a helyzet? Nehéz megbeszélni az idős hozzátartozóval, hogy ez lenne a helyes út? Tiltakoznak ellene?
- Igen. Azt e kell elmondani, hogy az előjegyzés vagy jelentkezés lehetőség arra az esetre, ha nem tudják megoldani az otthon ellátást. De a lehetőségről időben gondoskodni kell, hogy ne dőljön össze a család élete, ne menjen tönkre két család. Van, aki szépen meg tudja oldani az idős családtag gondozását, de ahhoz kell egy olyan szabad családtag, aki vagy már nem dolgozik, vagy le tud mondani a saját szabadságáról. Mert ez bizony egy idő után 24 órás felügyelet.. Kimerültek a hozzátartozók, amikor már hozzánk kerülnek. Az a tapasztalat, hogy mindenki igyekszik addig ellátni a szerettét, amíg tudja. Aztán van, aki előbb belátja, hogy most már valamit lépni kell. Van, akinek meg már sokszor azt mondanám, hogy ő is feküdjön le ide egy két napra és pihenje, aludja ki magát.
- Kinek mihez van ilyenkor joga? Addig, amíg teljesen cselekvőképes egy ember, legyen akármilyen idős, ő dönthet a saját sorsáról.
- A gyakorlatban a folyamat nem azzal kezdődik egy családban, hogy elindítják a gondnokság alá helyezés, azért hogy később aláírhassák a szociális otthonba való elhelyezési kérelmet. A legtöbb hozzátartozó és a legtöbb beteg belátja, hogy nem döntöttek rosszul, ha a szakemberekre bízzák az ápolást. Az idősek érzékelik, hogy naponta látogatják, az unoka is gyakrabban jön és egy-két nap után megnyugszanak és beletörődnek. Nálunk is alá kell írnia a beleegyezést a kórházi felvételhez Aki nem tudja aláírni, mert van, aki már képtelen az írásra, annak én igazolom le, hogy aláírásra képtelen, de ez nem jogi döntés. Ha ő ezek után azt mondaná, hogy márpedig ő hazamegy, akkor őt haza kellene engedni.. De ilyen eset talán egy ha volt az elmúlt években.
- És mi a helyzet a családtagokkal? Mi a helyzet akkor, hogyha nincs egyetértés több testvér között?
- Az nehéz. Volt már olyan, hogy aki évekig ápolta az édesanyját, elintézte az elhelyezést, kivárta a sort, hogy hozzánk kerüljön, és amikor bekerült, akkor jött a másik testvér, aki amúgy nem vett részt az ápolásban, lelkiismeret furdalást keltett a testvérében, és hazavitték a szülőt.
- És folytatta az ápolást az a testvér, aki addig nem vett részt ebben?
- Úgy tudom, nem. Tehát akár testvérek között is érdemes ezt időben megbeszélni, hogy mi legyen az idős szülők sorsa.
- Mennyire lélekpróbáló, mennyire embert próbáló ez a hivatás?
- Az ápolói hivatás minden területen lelkileg és fizikailag is embertpróbáló. Dolgoztam műtőben altató asszisztensként Szerintem a munkaviszonyom nagy részét műtőben töltöttem, ahol azonnal megoldunk dolgokat, nincs halogatás. A krónikus betegellátás a másik véglet, ittmás hangsúlyok vannak. A beteg mellett a hozzátartozók kívánságait, elvárásait is igyekszünk figyelembe venni. Megadjuk a tiszteletet, teszünk azért, hogy legyen nyugodt a hozzátartozó.
Dolgoztam a gyermek-intenzív osztályon. Úgy éreztem, akkor nőttem fel, pedig akkor már elmúltam 40 éves, de akkor jöttem rá arra, hogy milyen sorsok vannak. Rádöbbentem, hogy olyan mindegy, hogy hány órát dolgozom, olyan mindegy, hogy hány autóm van, vagy olyan mindegy, hogy most ferdén néz-e rám egy munkatársam, amikor ott van egy gyerek, meg ott vannak a szülők, akik mellett az én kis dolgaim eltörpülnek. Azóta egész másképp látom a világot.
- Honnan, hogyan került a pályára?
- Nyolcadikban dönteni kellett, hogy milyen iskolába tanulok tovább. Nem mondhatom, hogy teljesen tisztában voltam a választásommal, de a Kazinczy Ferenc gimnáziumban, egészségügyi szakközépiskolát választottam..Már az első év végén mentünk gyakorlatra, bölcsődébe, háziorvosi rendelőbe, kórházi osztályokra, és megszerettem a szakmát. A neurológián kezdtem nővérként dolgozni, ide úgy kerültem, hogy jelentkeztem a mai kórház jogelődjébe felvételre, a neurológiai osztályt ajánlották. Nem kérdeztem meg, hogy nincs-e esetleg a szemészeten, vagy máshol lehetőség, hanem mentem oda. A neurológiáról azért jöttem el, mert azt vettem észre, hogy amiket tanultam, öt év alatt teljesen elfelejtettem. Úgy éreztem, valamit tanulnom kell. Aneszteziológiai asszisztensi tanfolyam indult Pécsett, de ehhez az intenzív osztályon kellett dolgoznom. Elvállaltam és ott ragadtam tizenkilenc évet. A kórház összes manuális osztályán megfordultam. Altatáshoz asszisztáltam a sebészeten, a nőgyógyászaton, a szemészeten, az urológián, mellkas-és idegsebészeti műtőben és mindenhol újat láttam, újat tanultam, ez nagyon érdekes volt.
A Gyermekanaesthesiológiai és Intenzív therápiás Osztályra főnővérként kerültem a Haynal Imre Egészségügyi Főiskola elvégzése után. Kilenc évet dolgoztam ott, nagyon szép időszak volt, közben elvégeztem a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Karán az okleveles ápoló szakot. Amikor a Szent Imre utcai Rendelőintézetbe kértek fel vezető asszisztensnek, átgondoltam, hogy elmúltam 50 éves, most már kevésbé mozgalmas munkát is megismerhetek.
- Ön az Egészségfejlesztési Iroda és Lelki Egészség Központjának projektvezetője is.
- 2018 óta működik az egészségfejlesztési iroda, a győri járás lakosait kell elérnünk egészségfejlesztési programokkal. Igyekszünk a kórházi dolgozók egészségfejlesztését is támogatni, mert mindenki mindenkiről gondoskodik, orvos, takarítónő, betegszállító, ápoló, csak magáról nem.
- Mindezt nyugdíj mellett végzi.
- Igen, elmentem öregségi nyugdíjba. A Szent Imre úti rendelőben már van új vezető asszisztens, az Egészségfejlesztési Irodának szeptember 28-án lejár a fenntartási időszaka ezt végigviszem, az ápolási osztályt, meg addig vezetem, ameddig még tudom, vagy amíg szükség van rám.
Végezetül megköszönöm a vezetőimnek, rám gondoltak, amikor egy ilyen megtisztelő kitüntetésre javasoltak. Köszönöm minden eddigi és mostani munkatársamnak a közös munkát.